Az önsorsrontás magasiskolája – elkerülés

Évtizedekkel ezelőtt Atkinson, egy híres kutató kísérletileg igazolta, hogy azok a személyek, akiknek az önbizalma alacsony, teljesítményhelyzetben vagy irreálisan magasra vagy épp nagyon alacsonyra „teszik a lécet”. Így nem érheti csorba az önbecsülésüket. Ezekkel a „taktikákkal” azonban annak a lehetősége veszik el, hogy pontos képet kapjanak a valós képességeikről. S így önmagukhoz képest fejlődni tudjanak.  

Ez a jelenség gyakran tapasztalható az önértékelési problémával élő emberek körében. Annyi félelem, szorongás, szégyen tapad énképükhöz, hogy gyakran bele sem mernek vágni új dolgokba, alulválasztanak, nem merik valóra váltani az álmaikat, mert rögtön elővételezik a kudarc lehetőségét. Így elesnek azoktól a fontos tanulási tapasztalatoktól is, amelyek önbizalmuk megerősödését hoznák magukkal.

 A helyzetek s benne magunk torz észlelése

Amikor alacsony önbizalommal „megáldott” kliensek mesélnek egy-egy konkrét szituációt, gyakran hallható, mennyi logikai torzítás nehezíti meg, hogy jól boldoguljanak az adott helyzetben. Figyelmük nagyon beszűkül, arra koncentrálódik, hogy vajon mit fognak elrontani, vajon mit szól a másik, stb..  Így arra sokszor már nem is marad kapacitásuk, hogy a többi ember egy-egy finom gesztusát meglássák. Holott, ha nem süppednének bele a kétségbeesésbe, könnyen észrevehetnék azokat a jeleket, amik pl. ellentmondanak az elutasítástól való félelmüknek. Más esetekben pedig könnyűszerrel észrevehetnék, amikor mások éppen megpróbálják kihasználni őket. Gyakran nagyon okos, jó képességű emberekről van szó, a számukra jelentősséggel bíró helyzetekben mégis mintha egyfajta kisgyermek-létbe huppannának vissza: erős szorongásuk miatt aktuálisan nem tudják mozgósítani egyébként meglévő képességeiket.      

 Útban a változás felé

Önbizalmunk milyensége javarészt gyermekkori élményeinkből származik. Meghatározó, hogy szüleink, szeretteink mennyire közvetítették számunkra, hogy feltétel nélkül szerethetőek, értékesek vagyunk. Később ezekhez a korai tapasztalatokhoz társulnak azok az élmények, amiket más gyerekekkel, tanárokkal, még később a szerelmeinkkel való kapcsolatteremtésben élünk meg. Mennyire vagyunk népszerűek? Mennyire tudjuk magunkat elfogadtatni egy csoportban? Van-e olyan tulajdonságunk, amit elismernek, nagyra becsülnek bennünk a többiek? Mennyire érezzük magunkat hatékonynak, ügyesnek egy-egy feladat megoldása során? Ezek a tényezők hosszú évek során csiszolják önképünket és önbizalmunkat.

Fiatal felnőttkorra a személyiségünk többé-kevésbé kialakult, minden komolyabb személyiségváltozásért jelentős erőt kell már kifejtenünk. A felnőttkor előnye viszont az, hogy nagyobb szabadságunk van tudatosan olyan környezetet, társakat, tevékenységeket választani, amelyek sikerélményhez juttatnak, fejlesztő hatásúak személyiségünkre, képességeinkre, s ezáltal önértékelésünket pozitívabbá, kiegyensúlyozottabbá teszik. Azt gondolom, sosincs késő elindulni az úton. Eddigi munkám során nagyon szép példáit láttam annak, hogy akár egészen idős emberek is képesek változni, reálisabb önképpel, több önbizalommal „parazita kapcsolatokat” berekeszteni, új lehetőségek felé nyitni.