Halálfélelem - halál - gyász (Gondolatok hallotak napja kapcsán) 1. rész
„Volt emberek. Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. Nem téve semmit, nem akarva semmit, hatnak tovább. Futók között titokzatos megállók. A mély, sötét vizekbe néma, lassú hálók. Képek, már megmeredtek és örökre szépek…” (Kosztolányi Dezső: Halottak)
Valami, ami meglátogatja a szegényt és a gazdagot.
Valami, ami beszél hivőnek és hitetlennek.
Könnyet csal szava olyan szemekbe is, amelyek nincsenek síráshoz szokva.
Nincs önhittség, melyet meg ne ingatna, nincs szív, amely ellenállhatna neki.
Megzavarja országos tervek megvalósulását, betör családi örömök közepébe, ott leselkedik a munkahelyen, színházban, utcán, és tolvajkulcsával belopakodik a legelzártabb helyekre is…
Neve: H A L Á L !
Nem vehetünk újságot a kezünkbe, amelynek egy hasábja ne neki lenne szentelve.
De már hozzánk is intézte szavát: a hirtelen elment szomszéd, barát, társ, munkatárs, lelki-társ, szülő, vagy gyermek személyében…
Halottak napja körül vagyunk. Álljunk meg egy kis időre, és elmélkedjünk:
Talán a közeli napokban, vagy hetekben, netán hónapokban – akár egy éve temettük el azt, aki nekünk a legtöbbet jelentette? Aki már nincs többé… Nincs többé semmi abból, ami őt ehhez a világhoz kötötte. Nincs számára politika, és nincsen házi perpatvar…nincsen tudomány és nincsen hivatal… Már nem érdeklik ennek az életnek apróbb eseményei: háború van vagy béke, rend vagy felfordulás, kormányválság, kinevezések, nyugdíjaztatások… E kérdések Őt, az elmentet már nem érdeklik… Túl van már mindenen: nemcsak családon, városon, országon, de túl a Napon és a Holdon, az űr és a tér minden változatán. Előtte már másik világ tárult fel, a titokzatosan nagy és kolosszális világ.
Mindannyian veszítettünk már el számunkra fontos embert. Tehát megéltük, hogy az élet ideje véges. Szembesülünk a ténnyel, hogy egyszer földi sátorunk összeomlik, és maga alá temeti mindazt, ami számunkra az életet jelentette.
Ha homokba dugjuk fejünket, akár szembe merünk vele nézni, akár nem, - egyszer a mi időnk is lejár… Egyszer értünk is szólni fognak majd a harangok…
Miért nem merünk szembenézni vele?
Miért hisszük azt, hogy csak az a másik lesz a következő… én nem….Ő megbetegedhet, meghalhat, …de én nem…??
Bevallva vagy bevallatlanul, félünk. Mindannyian!
A haláltudat - veszedelmes érzés. Az „én”-t veszi célba!
Mivel nem tudunk mit kezdeni a halál-élménnyel, az orvostudomány is keresi az élet mindenáron való hosszabbításának, kábításnak, elkábításnak a módjait az átlépés elfedésére, elfeledtetésére!
- nagycsaládok eltűnését
- kiscsaládok szétesését
- anyaság devalvációját
- a holtak kivonását a közösségből
- haldoklók eltávolítását és magára hagyását
- rítus eltűnését (már lassan csak a szűk család van jelen egy temetésen)
Néhány évtizede még az emberek többsége otthon született és otthon halt meg.
Ma a születést és a halált, a meghalás látványát is kórházak, elfekvők falai mögé rejtik.
Ebből (is) származhat a halálhoz való eleve ambivalens viszonyunk: elfojtás, elhárítás, stb…
Nemcsak a haláltól, hanem – miután az élet mesterségesen meghosszabbítható – az odavezető úttól (is) félünk! Sőt, ettől már szinte jobban félünk, mint magától a haláltól. Vagyis félünk a fájdalomtól, kiszolgáltatottságtól, a magánytól, az emberi méltóság elvesztésétől.
- Öntudatlanra kábítva,
- Egyedül,
- Elrejtve lépünk a halálba.
Egyedül lépni a „semmibe” , az ismeretlenbe az elképzelhető legnagyobb próbatétel!
(Ezért tartják ma „jó halálnak” a hirtelen halált, vagy öntudatlan halált, mert azzal nem kell szembenézni !
Ennek a hárításnak lesz eredménye: hogy miután a mai gyerek pl. aki 14 éves koráig (USA) 32 000 gyilkosságot láthat a tv-ben – a temetőben a kis óvodás megkérdi anyját nagyanyja sírjánál: „És a nagyit ki lőtte le?” …
