A megbocsátás azt jelenti, hogy elfogadom a múltamat
Rengeteg tévképzet él manapság a minden problémát megoldó megbocsájtásról az emberek fejében - írásommal ezek közül szeretnék néhányat eloszlatni. Véleményem szerint abból derül ki, hogy maradéktalanul megbocsátottam-e azoknak, akik fájdalmat okoztak nekem, illetve saját magamnak a múltban elkövetett hibáimért, hogy azt tudom-e mondani teljes szívemből: életemben minden éppen úgy történt, ahogy történnie kellett. Ha tehetném, se változtatnék semmin utólag, hiszen az engem ért csapások, kudarcok, fájdalmak tettek azzá, aki most vagyok. Ha a múltbéli nehézségeimen nem megyek keresztül, nem tanulhattam volna meg azt a sok fontos dolgot, amelynek ismeretében ma másképp cselekedhetek. Ha számon kérem a sorsot, hogy miért bánt el velem oly kegyetlenül, akkor nem értem a lényeget: csak a próbatételek, veszteségek, fájdalmak átélésével tanulhatok és változhatok. Az emberi életnek pedig ez a lényege: tanulni, fejlődni, változni kell – az összes lényegi történés ezzel kapcsolatos.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ha megbocsátottam, ne tudnám újraélni egy múltbeli veszteség fájdalmát, vagy ne tudnék haragudni valakire, aki megbántott. Azt sem jelenti, hogy ne tarthatnám jogosnak a sérelmemet, és fel kellene mentenem a felelősség alól azt, aki vétett ellenem. Könnyen lehet, hogy fel tudom idézni ezeket a súlyos érzéseket, de mégsem az tölti ki a napjaimat, hogy ezeken rágódjam. Nem fantáziálok azon rendszeresen, hogy mi lett volna, ha akkor nem szakítunk, mostanra hány gyerekünk lenne már; nem szövögetek fondorlatos bosszú-terveket, nem álmodozom arról, hogyan fogja visszakönyörögni magát térdenállva az egykori kedves. Nem gondolok arra még titokban sem, hogy akkor ott végzetesen elrontottam az életemet, és az lenne az igazi élet, amit akkor élnék, ha a múltban nem következik be az a bizonyos tragikus fordulat. Ez a mostani élet pedig csak valami szánalmas pótcselekvés, halovány árnyéka annak a fantasztikus kiteljesedésnek, ami igazából járt volna nekem. Az pedig már lelki alkat kérdése, hogy emiatt elsősorban valaki mást, vagy inkább saját magamat hibáztatom.
Az abszurd az egészben az, hogy aki így érez, annak igaza is lesz: valóban csak egy árnyék-életet él, és mélyen a valódi lehetőségei alatt teljesít. A tévedés abban rejlik, hogy mindezért nem a múltbéli hiba vagy az ellene vétkező a felelős, hanem ő maga: mégpedig azért, mert ahelyett, hogy a jelenére koncentrálna, és a most rendelkezésére álló számtalan lehetőség kiteljesítésén fáradozna, még mindig azt az egyetlen, múltban elveszettnek vélt lehetőséget szeretné valamilyen úton-módon visszakapni, vagy legalább az őt ért sérelemért jogosan járó jóvátételt kicsikarni.
Rengeteg embert ismerek - nemcsak a klienseim köréből -, aki évekkel, sőt évtizedekkel a válása után még mindig pereskedik, de legalábbis napi szinten viaskodik volt házastársával, követelve tőle a kárpótlást az elvesztegetett évekért és az általa okozott fájdalomért. Pedig ha megtanulnák a megtanulandót, rájönnének, hogy szó sincs elvesztegetett évekről, felesleges fájdalomról: a kudarccal végződő házasság utólagos elemzése, a történtek megértése a lehető legjobb lehetőséget kínálja arra, hogy a legközelebbi párkapcsolatában az illető elkerülje ugyanazokat a hibákat. Ebből a szempontból sokkal inkább hálásak lehetnének előző társuknak, aki megmutatta, hol a hiba, min kellene változtatni. Sajnos, ezt a fajta szembenézést a legtöbben elmulasztják, ennek köszönhető a második vagy többedik házasságoknál tapasztalható emelkedő válási arány.
Riekje Bojswik-Hummel holland terapeutanő, aki „A párkapcsolat forradalma” című nagyszerű könyv szerzője, így ír a megbocsátásról egy párkapcsolatban viszonylatában:
„A megbocsátás voltaképpen nem más, mint beleérezni magad a másik helyzetébe és a neked okozott fájdalom ellenére is elfogadni őt. Így tudod a másikat a maga összetettségében megismerni. Főként pedig meglátod, hogy a másik mindeddig nem volt képes máshogyan reagálni – ugyanúgy, ahogy eddig te magad sem voltál képes másképp viselkedni. A megbocsátás azt jelenti: a neked okozott fájdalommal együtt is szereted a másikat. Az is fontos, hogy te magad megbocsáss saját magadnak. Számodra ez annak belátását jelenti, hogy hogy eddigi viselkedésmódod mostanáig az egyedüli lehetséges viselkedésmód volt. Bárhogyan is cselekedtél, nem volt más választásod, mert foglya voltál egy viselkedésmintának; és mert a gondolat, hogy ettől a viselkedésmintától elszakadhatsz, fel sem merült benned.”
Nemrégiben pontosan ez a folyamat zajlott le bennem a kedvesemmel kapcsolatban. Kirobbant köztünk egy csúnya veszekedés, éppen az ő születésnapján, amelyben engem azzal vádolt, hogy felelőtlenül, pazarlóan bánok az energiával a házban, ahol lakunk, és ez számára azt mutatja, hogy az ő anyagi forrásaira támaszkodva akarok megélni, ki akarom őt használni. Nekem rettenetes fájdalmat jelentett ezt hallani, mert tudva tudtam, hogy mi sem áll tőlem távolabb, minthogy őt kihasználjam, sőt, mindent odaadok, amit csak tudok, sokszor a saját igényeim rovására. Ennyi telik tőlem, és nagyon sajnálom, ha ez kevésnek ítéltetik. Kétségbeejtően abszurdnak éreztem a helyzetet, mert magamat világéletemben olyan embernek tartottam, akinek nehezére esik még a jogos jussát is elkérni másoktól, nemhogy többet vennék el, mint ami jár. Rettenetes, kegyetlen, önző alaknak láttam őt akkor, és dühömben – vagy inkább kétségbeesésemben? - ezt a fejéhez is vágtam. Mindeközben képes voltam mégis számításba venni azt a lehetőséget, hogy habár ő nyilvánvalóan egy szörnyeteg, esetleg én magam is okot adok arra, hogy a fenti következtetésre jusson velem kapcsolatban.
Elindultam ezen az aprócska nyomon, és megrendítő erejű leleplezést hajtottam végre saját magamon. Hiszen valóban szégyellem magam amiatt, hogy keveset adok! Valóban úgy gondolom, hogy még annyit sem érdemlek meg, amennyit kapok! Természetesen ennek megfelelően viselkedem: sunnyogok, kerülöm az anyagiak témáját (vagy bármely más témát, ahol a saját hozzájárulásom, teljesítményem mértékéről van szó), azaz minden módon kifejezem a bűnösségemet. Mire egy problémáról végre említést teszek, az jó eséllyel sokszorosára növekedett ahhoz képest, mintha már az elején segítséget kértem volna. Micsoda felelőtlenség! - gondolhatja az, aki csak a végeredményt látja. Mivel az én koordináta-rendszeremben már a probléma keletkezése is nyilvánvalóan az én hibám volt, ezért nincs jogom segítséget kérni a megoldásához. Egyetlen lehetőségem marad: takargatni a bűnömet, amíg csak lehet. Tökéletes csapda!
Ahogy lehullott a hályog a szememről, és életem egyre több területén felfedeztem fel az imént leleplezett működést, miközben figyelmemet, energiáimat azonnal visszavontam kedvesem hibáztatásától. Hiszen ez az én ügyem, az én történetem! Persze, látom azért, hogy az ő története szorosan illeszkedik a sajátomhoz, de annak megoldásához nekem semmi közöm! Majd ő foglalkozik vele, ha akar. Nekem itt, ezzel a jókora probléma-halmazzal van dolgom, amit saját magamnak teremtettem. Hatalmas megkönnyebbülést, majd őszinte hálát éreztem iránta azért, hogy kipiszkálta belőlem ezt a tudattalanom mélyére süllyesztett szégyenérzetet. Egyúttal azt is éreztem, hogy szégyenem azonnal apadni kezd, ahogy mindez napvilágra került. Hogyan szégyellhetném magam amiatt, hogy nem változtattam valamin, aminek a létezéséről fogalmam sem volt? E folyamat végére neki és magamnak is megbocsátottam, kapcsolatunk és saját önismeretem pedig gazdagodott ezzel a tapasztalattal.
